Elég ritkán nézek musicaleket - és általában ez kimerül a Moulin Rouge, Macskák, Mamma Mia és az egyébb nevesebb filmekben -, viszont miért is ne néztem volna bele A legynagyobb showmanbe, hamár annyira nagy a felhajtás körülötte. Sokszor pont emiatt nem szoktam megnézni valamit, mert annyiszor végig is szenvedem a filmet, de most kivételesen nem volt ilyen érzésem.

A  filmet P.T Barnum élete ihlette, aki a való életben is egy neves üzletvezetővé és cirkuszi vezetővé nőtte ki magát. A legtöbb esetben követték az életrajzot, viszont, mint minden hasonló filmnél, mindig van valami, amit átalakítanak (lásd Bohém rapszódia tavaly). De ettől eltekintve élvezhető volt és kivételesen jó zenéket írtak hozzá, a karakterek is szerethetők voltak, hiszen érezhető volt a fájdalom, ami az elnyomásukból áradt - hiszen, ki akarna elfogadni egy szakállas nőt, egy törpét, egy óriást vagy egy barna bőrű nőt Amerika olyan korában, amikor még nem létezett az elfogadás? (:

Nagyon-nagyon-nagyon megakartam már nézni a filmet, már akkor, amikor még csak tervben volt. Tudtam nagyon jól, hogy ki fogja rendezni és tudtam, hogy valami olyan filmet fog összehozni, ami megfogja a gyomrod, jól megcsavarja, aztán kirántja és otthagy elsorvadni.
Hát ezt megkaptuk még azzal megspékelve, hogy zokogtam...

A történet egy családot mutat be, akik hangtalanul élnek. Körülöttük szörnyke élnek, amik bármilyen hangosabb neszre azonnal lecsapnak. Igyekeznek mindent megtenni azért, hogy mindenki életben maradjon, viszont egyik gyermeküket már elvitték a szörnyek, így gyászukban még inkább összéébb tartanak és igyekeznek mindent megtenni, hogy a születendő gyermekük egy elszigetelt környezetben jöjjön világra.

Alapjában véve fel voltam készülve egy teljesen normális horror/thriller filmre, viszont John Krasinskitől nagyon sokat vártam, hiszen tudtam, hogy van elég kreativitása, hogy olyat tegyen az asztalra, ami megfog. Hát sikerült neki. A túlélés, a szeretet a család iránt, ahogy igyekszik a siket lányának a megfelelő hallókészüléket összeeszkábálni, hogy megmutasssa neki, mennyire csodálja őt ésatöbbi. És ahogy az anya (Emily Blunt) is azonnal ugrik a gyerekek védelmére, gondolkodás nélkül és a gyerekek is hatalmas bátorságot mertenek, hogy megmentsék a szüleiket. Hihetetlen. Ja és ne felejtsem el mondani, hogy amugy elméletileg horror filmen nem szokás sírni. Hát ha ezen valaki nem sír, akkor elvágták odabent a vezetékeket...

Az író-rendező Sean Anders (Megjött apuci filmek) életéből merített valós események inspirálták a filmbéli Ellie és Pete történetét. A sikeres pár abból él, hogy házakat újítanak fel, és eladják őket. Amikor felmerül a családalapítás ötlete, megrettennek a gondolattól, hogy „vén szülék” lesznek, mire a gyerekük diplomázik, és viccből felmerül, hogy mi lenne, ha örökbe fogadnának egy 5 éves gyermeket, és úgy tennének, mintha már öt éve szülők lennének. Amikor azonban komolyan foglalkozni kezdenek az örökbefogadással, és rájönnek, hogy sok jót tehetnek vele, úgy döntenek, hogy nevelőszülőkként magukhoz vesznek egy fiatal fiút vagy lányt. Meglepő módon egy tinédzserrel találják meg legjobban a közös hangot. Ráadásul ennek a tinédzser lánynak van még két kisebb testvére is! Fenntartásaik ellenére Ellie és Pete magukhoz veszik mindhárom csemetét. Ahogy az összetartó tesók befonódnak életük szövetébe, Ellie és Pete nevetések és könnyek közt tapasztalják meg, milyen is egy igazi család.

Egy árva örökbefogadása sehogysem egyszerű. Ezt elég jól bemutatja a film, mikor Ellie és Pete örökbefogadnak 3 testvérpárt, akik között van egy lázadó tini, egy érzékeny kisfiú és egy akaratos kislány. Persze, maga a gyereknevelés sem lehet egyszerű, ám mikor a páros és a gyerekek is hozzászoknak egymás társaságához és egyre jobban megszeretik egymást, *spoiler* nem várt fordulattal megjelenik a vérszerinti anyuka, és minden újra  fejetetejére áll.

Szerintem aranyos film volt és leglább egyszer tényleg érdemes megnézni, főleg, hogy valós eseményen is alapul. Lehet sokan elcsépeltnek fogják gondolni, de elég sok más műfajra is ráillik ez a szó. Nézzétek meg, aztán pedig döntsétek el, Ti mit gondoltok róla (:

Már régóta terveztem, hogy megnézem a filmet, csak sokszor nem vitt rá a lélek, hogy megnyissam az internetet vagy bármit és végül a megmaradt sorozatokat és filmeket indítottam el. Viszont most, hogy itthon vagyok, szüleim megnézették velem pár napja...

Tudtam jól, hogy nagyon jó film lesz, hiszen Bradley Cooper egy tehetséges színész és rendező, plusz zenés film és Lady Gaga kapta meg a főszerepet. Láttam már Gagával egy sorozatot - American Horror Story 5. évad -, az nem volt éppen hozzávaló szerintem, viszont egy olyan film, ahol egy feltörekvő énekest mutat be, nagyszerűen passzolt hozzá. A dalok nagyot ütöttek, minden tiszteletem a dalszerzőknek és az előadóknak is.
Ugyan perpillanat kétfelé hajlok: a Bohém Rapszódia határozottan megérdemli a díjat, hiszen még a változtatások ellenére is hitelesen bemutatja Mercury és a Queen feltörekvését; viszont a Csillag születik is megérdemel egy djat rendezésért (a,irt nem is kapott jelölést) és a zenékért. Ha a Bo-Rap nyer díjat, akkor nagyon örülni fogok, viszont ha a Csillag születik visiz el majd a díjat, nem leszek csalódott (:

Most előre jelzem: bőgtem. Nem kicsit, nagyon. Pont.

Évek óta imádom a Queent és még mindig tartom azt a tényt, hogy Freddie Mercury-t senki nem tudja felülmúlni. Elég sokat utána olvastam, ment a zenéjük a fülemben állandóan stb stb.
Így mikor megjelent a hír, hogy filmet készítenek róla és a bandáról, előtört belőlem a sikoly - és alapjáraton nem vagyok a sikítgatós fajta. Aztán kezdtek megjelenni az előzetesek és bombáztam mindenkit, hogy igeeeeeeeeeen Queen film.

Mióta megjelent a film, csak most voltam úgy vele, hogy végülis van időm megnézni, akkor miért is ne. Lézengtem egyet, mert elvileg a Haymarket-i moziban akartam volna nézni, de 11.15-kor még nem volt nyitva - és 11.45-kor kezdődött volna a film. Szóval átsétáltam a Leicester térre (max 2 perces séta onnan) és megvettem a 13.10-es vetítésre a jegyet.

Nagyon jól bemutatta az egész "Freddie megtalálja az utat a színpadhoz, alapítsuk meg a bandát, a szerelmi életem egy nagy kavalkád, kell egy szünet, a drogok, pia meg a betegség és aztán odatolom magam és erősebben jövök vissza, mint bármikor és vége". Nagy spoilert szerintem nem mondok el ezzel annak, aki követi a Queen munkásságát. El se kellett jutni a film feléig, már sírtam. Aztán mikor közeledünk a vége felé és készülnek a Live Aid koncertre, onnanstól kezdve végem volt. Mikor felkapcsolták a villanyokat, még mindg ott ültem és sírtam. A mellettem ülő bácsika meg csak rám nézett, ő is könnyezett és kérdezte minden oké-e...

Rengeteg érzelmet váltott ki bennem és annyira a hatása alatt voltam sokáig, hogy a Leicester térről lesétáltam a Parlamentig (ami a Westminster rész) és kb 45 perces séta - vagy egy kicsit több, attól függ milyen tempóban mész... és ez szerintem sokat elmond. Imádtam és valószínűleg megfogom még nézni valamikor, csakhogy zokogjak még egy sort. Ja és Rami Malek nagyon jó választás volt a szerepre; meg persze a többiek is. (: